Mindent elkövettem, hogy az alábbi produkciók az élő adásba kerüljenek, mert tagadhatatlan minőséget, valós értéket képviselnek. Ha nem ismerném a magyar kultúra hallatlanul torz kiválasztódási logikáját, akkor azt írnám ide, hogy csak idő kérdése, mikor ütik át ezek az előadók a hazai mainstream különböző platformjainak ingerküszöbét. Abban az országban azonban, ahol még mindig a rossz ízléssel búsongó nosztalgiázás és a nyugati tömegszemét kritikátlan adaptálása a két legfőbb rendező elv, erre sajnos nincs semmi garancia.
Ács Dominika és Feng Ya Oi
Ez a szám önmagában is zseniális. A Tears for Fears kezei közt dinamikus volt és magával ragadó, Gary Jules adaptálásában pedig drámai és olyan mély, mint a Csendes-óceán a Marianna-ároknál. Ebben a szövegben és dallamban megannyi értelmezési lehetőség kiált azért, hogy értő kezek nyúljanak hozzá és dolgozzák fel. Ők ketten pedig pont ezt tették. Elsajátították, integrálták, majd valami teljesen új és egyedi módon adták elő, találtak egy teljesen saját helyet önmaguknak a dal életében valahol a két fenti változat között. És igen, leszarom, hogy gyenge az angol kiejtésük.
László Martin
Az electric boogie egy rendkívül progresszív, joggal népszerű, ezredfordulós táncstílus. Bármennyire közege is az underground kultúra, simán helye lehetne a mainstream szórakoztatásban, és látványos, hogy mennyire sokan gyakorolják imponálóan magas szinten. Közülük az egyik ez a srác, aki magasan kiemelkedett a hallatlan mennyiségű hasonló előadó közül, egyszerűen elcseszett jó, ahogy előadja.
Nagy Krisztina Margaréta
Azért a klasszikus műfajokban is vannak tartalékai az országnak. Ez egy elképesztően kemény vállalás, az Éjkirálynő áriája a Varázsfuvolából, ami kifejezetten profi módon lett odarakva. Nem állítom, hogy a rokonszenves énektanárnőnek mindenképpen operaszínpadon volna a helye, de hogy a Csillag Születik élő adásában, azt igen.