A szórakoztatóiparban éppúgy, mint a kapitalista tömegtermelés egyéb gyártósorain, egyre kevesebb szerep jut az eredetiségnek. Mivel manapság a sztárságnak nincs feltétele, logikus, hogy magának az úgynevezett Sztárnak nincs teljesítménye. A hírnév nem kvalitások függvénye immár, hanem a sztárgyár operátorainak önkényes döntése. A képességek hiánya egyenesen alkalmassá teszi az önértékelési zavaros tiniket a Sztár státuszának betöltésére. Se zenét szerezni, se dalszöveget írni nem tudnak, de segítség nélkül még sminkelni vagy fellépőruhát választani sem, így aztán teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a produkciós cégek futószalagjainak. Mivel saját gyártásúak, amint lejár a szavatosságuk, könnyű kézzel eldobhatóak, bárki mással felválthatóak. Kemény munkával kiirtották a fejükből az autonómia igényének írmagvát is, és mivel befutott bálványaik épp ugyanilyenek, nem létezik számukra ettől eltérő referencia. Biztosra veszik, hogy az irigyelt sztársághoz nem kell egyéb, mint egy gyémánttorok meg egy Nyékládháza-Budapest vonatjegy. A fővárosban aztán ennek megfelelő természetességgel lépnek fel: "Hallgassák csak, milyen jó hangom van! Tessék engem megstylingolni, tessék megkoreografálni, táncosokat mellém szerződtetni, tessék nekem zenét szerezni, szöveget írni, videóklipet forgatni! Tessék belőlem Sztárt csinálni!"
A mai magyar könnyűzenében is rendező elv a tartalom és a forma egységére való törekvés. Úgy válik ez egy abszurd és végtelenül romboló szemléletté, hogy a sztárgyárak működtetői forma alatt az előadó kinézetét, tartalom alatt az énektudását értik. Ezzel szemben az érték-elv és az igényesség egyaránt azt diktálná, hogy a forma az énektudást, a tartalom pedig az adott produktum szellemi közlését jelentse.
A pop-üzletág jelenleg anorexiás gyereklányokat keres jó hanggal, vagy feminin férfipótlékokat minél több Justin Bieber/Tokio Hotel utánérzéssel. Társadalmi hatásait tekintve is bűncselekmény, ami zajlik. Csinos, egészséges lányok tízezreinek roppantják meg az önértékelését, kergetik bulímiába, depresszióba, életmódszerű szingliségbe. Kulturális szempontból pedig annyi szerepet szánnak a produkcióiknak, hogy az általuk agyonfrusztrált tinik százezreit depressziós és céltalan fiatalokból depressziós és céltalan fogyasztókká formálják. Aztán jöhet a Sztár, aki elad nekik órát, illatszert és életstílust azzal az ígérettel, hogy mindaz majd boldoggá teszi őket. Eközben a frusztráltságukért maga a Sztár, de főleg a mögötte álló milliárdos üzletág a felelős.
Nem azért várom el a produkcióktól az eredetiséget, mert nem tisztelem az előadóművészetet. Szó sincs róla, hogy ne látnám és ne érteném, mennyi munka és tehetség van egy olyan produkció mögött, melynek során egy fellépő majdnem olyan jól elénekel egy dalt, mint az eredeti előadó. És ha nem lenne mögöttünk hat-hét olyan év, amikor a kereskedelmi televíziózás éves szinten legyárt (majd eldob) hat-hét gyémánttorkú idolt, akkor talán meg is fontolnék néhány elismerő szót egy-egy ilyen produkció esetén. Ha azonban komolyan gondoljuk, hogy egy nap majd valódi csillag születését akarjuk látni, ha komolyan az a célunk, hogy valami igazán értékesnek és egyedinek teremtsünk teret a magyar kultúrában, akkor azt kell mondani, hogy ez ma már nem elég. Néhány hónapnyi reflektorfény és aztán a zuhanás.
Nem azt állítom, hogy ezek az emberek rossz énekesek vagy rossz előadók lennének. Azt állítom, hogy belőlük nem lesznek csillagok. Maximum műholdak, akik néhány hónap után becsapódnak a sztratoszférába, hogy a következőnek is legyen hely.
Talán a legjobb, ami velük történhet, ha fognak egy golyóstollat, írnak pár strófát, és keresnek egy tehetséges figurát, aki zenét szerez nekik. Ha megpróbálnak többek lenni, mint egy Hang.
Az egyik ok, amiért elvállaltam a zsűrizést, éppen az volt, hogy valamilyen módon próbáljak lehetőséget teremteni az autonóm előadóművészeknek. Ma a tehetségkutatók világa a legdemokratikusabb forma, ahol valaki reklámhoz, reflektorfényhez, ismertséghez juthat. Ennek alternatívája az a szórakoztatóipari gépezet, ami műanyag szemetet tol az arcunkba hétről-hétre, műanyag zenével és műanyag sztárokkal. A Viva TV koncepciójába soha nem férne bele semmi, ami egyedi és új, mert akik a mai könnyűzenét formálják, rossz ízlésű emberek, akik kizárólag a nyugati trendek ostoba és szolgai másolásához értenek, továbbá kizárólag ebben érdekeltek. Íme a magyar Justin Bieber.
A Csillag Születikben ami progresszív, az pontosan az, hogy olyan előadók is beférkőzhetnek a szórakoztatóipari mainstreambe, akiknek különben semmi esélyük sem lenne, mert nem a megfelelő emberrel kúrnak, nincsenek tízmillióik önmaguk felfuttatására vagy nem illeszkednek valami olyan ocsmány külföldi trendbe, amiről azt gondolják bizonyos lelketlen producerek, hogy alkalmas a további ízlésrombolásra.
Amikor az eredetiségről, mint egy produkció elismerésének szükséges feltételéről beszélek, az nem feltétlenül saját dalt jelent, de hozzáadott értéket mindenképpen. Aki nem hajlandó áthangszerelni vagy legalább újraértelmezni egy dalt, aki nem képes az autonómia apró lépéseit sem megtenni, aki pusztán csak felmond egy slágert, akár egy leckét, annak nem lehet mandátuma a színpadot koptatni. És neki is jobb, ha nem teszi, mert nem a saját szárnyain repül, és Ikaroszként zuhan majd alá, miután a Napot hiába ostromolta.
Az utolsó 100 komment: