Már-már Dörner György színpadára kívánkozik az a sajátosan magyar sorstragédia, ahogy Negyela Bernadett és az Immigrants után a prügyi duó is a legjobb produkciója után kellett, hogy távozzon. 

A prügyieknek még csak koncepciójuk sem volt arról, hogy mit akarnak csinálni. Egy tragikusan jó esküvői zenekarról van szó, ahol az egyik gyerek nem csak ügyesen klimpírozik, de olyan kedves együgyűséggel képes megállni a színpadon, hogy érdemes lenne nagyobb plüssfigurákat gyártani belőle gyerekeknek, apróbbakat kulcstartóra, míg az énekes srácnak tagadhatatlanul jó hangja van, és természetes módon, fölösleges tornászmutatványok nélkül énekel. Ez azonban még így is kevés. Olyan volt ez a prügyi duó, mintha Róbert Gida Micimackóval zenekart alapított volna: áradt belőlük a ferences szerzetesek jámborsága, ugyanakkor bántóan hiányzott egy Tigris energiája a színpadról, továbbá legalább ennyire kellett volna melléjük egy Bagoly aki segít a dalválasztásban vagy - ha netán ilyen istentelenségre vetemednének - a szövegírásban.

Remélem, a szombat este nem csak a BL-döntő miatt lesz érdekes. Plazma az ígéretes kezdet után lassan SP és Flour Tomi királyságát fenyegeti a tinilányok körében, akikről az a hír járja, hogy nem csak szeretik a nyálas, szar zenéket, de a mobiljukat sem félnek használni, ha már rendesen átnedvesedett a bugyijuk. Eközben pedig bármikor előbújhat a dühös, elkeseredett és magára hagyott Plazma, aki végre megmutathatná, hogy mit is jelent a mélyről feltörő, a társadalomkritikus, az ízig-vérig proli hip-hop. Továbbra is hinni akarom, hogy ez ugyanúgy benne van a srácban, ahogy a síró-rívó Szécsi Pál.

Mészáros János Elek vélhetően stabilan hozza majd az idősebb korosztályok és a nemzetért aggódók szavazatait. Amit képviselni igyekszik – vagyis tartalmas, igényes zeneművek népszerűsítését vagy a nemzeti hagyományok ápolását – az legtöbbször az ízlésem szerint való, ahogyan képviselni próbálja mindezt, az sokszor nem.

Jennifer az utóbbi hetekben váratlan fordulatot véve jó ízléssel választ dalokat, vélhető, hogy a hétvégi produkciója is inkább hozni fog, mint vinni. Azért van bennem némi rossz érzés, mert bármelyik másik tehetségkutatóban már beígérték volna neki az amerikai karriert, itt viszont folyamatosan szembeszélben kell teljesítenie. Hiszem ugyanakkor, hogy egy nap még hálás lesz ezért.

Marcitól még mindig azt várom, amit az elmúlt öt évben a Juventustól, hogy képes legyen átlépni a saját árnyékát, és valami újat, valami sajátot, valami erőset kirakni a nyilvánosság elé. A Juventusnak sikerült, és mi, bianconerók most boldogan ünnepeljük a hősiesen elhódított bajnoki címünket, jó lenne ha Marci első címe is megszületne, mielőtt még vége lenne a versenynek.

A Quantumról nem írok, túlságosan sok gesztust tettem már így is az irányukba.