Az erdélyi és a prügyi duó versenystratégiája bizonyára lenyűgözte volna az első világháború tábornokait, akik soha le nem lankadó lelkesedéssel vezényeltek gyalogsági rohamokat a szögesdrótok mögé beásott, gépfegyverrel védekező ellenség ellen. Csakhogy míg a prügyiek dalválasztásaiban legalább voltak bizonyos esztétikai megfontolások, addig az erdélyiek extrém sportot űztek abból, hogy olyan kulturális traumákhoz nyúljanak, melyek feldolgozására nem szórakoztató tévéműsor, hanem pszichoanalízis alkalmas.

Mind Varga, mind Jimmy dalának feldolgozására joggal vonatkozik a jóindulatú intelem, mely szerint lassan gyógyuló, gennyes sebbe, ne mártsuk bele az ujjunkat és ne öntsünk rá kénsavat! Még akkor se, ha történetesen színpadon állunk, és kétmillió ember várja el, hogy produkáljuk magunkat, sőt, főleg akkor ne!

                                                               *

Negyela Bernadett bájos színfoltja volt a versenynek, és talán igazságtalanságnak is érezheti, hogy a legjobb produkciója után kellett távoznia. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nincs az a verseny, nincs az a fődíj és nincs az a karrier, amiért oda szabad dobnia a gyerekkorát. Az életnek rendje van. Tizenöt évesen iskolapadban ülni, barátokat, élményeket szerezni, szerdán és pénteken pedig énektanárnőhöz járni. Huszonöt évesen alterpop trió tagjaként az egyetemi bulin fellépni, harmincöt évesen jazz-zenekarral az Almássy téri Szabadidőközpontban énekelni, és a 2012-es Csillag Születik kiesésért hálát adni.

A szerepléshez, a nyilvánossághoz meg kell érni. És még így is nehéz úgy adni, hogy az ember ne rokkanjon bele, ne égjen ki és ne eméssze fel magát. Negyela tíz év múlva sem lesz semmiről lekésve, de még húsz év múlva sem. Legyen az ő döntése, hogy orvos, tanár vagy éppen előadóművész lesz–e, de ennek a választásnak most még biztosan nincs itt az ideje. Amikor pedig majd dönt, akkor ne befolyásolja őt az ujjongása az úgynevezett rajongóknak, akik már az őszi X-Faktorban találnak majd egy újabb fiatalkorút, akiért rajonghatnak, ne befolyásolják a szirénhangjai a pénzéhes producereknek, és lehetőleg ne egy több milliós nézettségű tehetségkutató csilli-villi ledfala előtt hozza meg a döntést, mert onnan sokkal fényesebbnek látszik a show-business, mint a koszhadt kultúrházak szegényes lambériái közül.

                                                            *

Sokan, sokfelől verik a palávert, hogy az Immigrants ugyan hogy kaphatott már hetest, úgyhogy a továbbiakban némi magyarázattal szolgálok. A helyzet az, hogy legnagyobb meglepetésemre a tinifiúk ezúttal valami nagyon eredetit hoztak létre. Újat és jót. Egy ótvar, igénytelen, szutyok popslágert dolgoztak át egy zúzós rockszámmá, és adták elő igényesen, sallangoktól, pózoktól mentesen, úgy, hogy a végeredmény nem csak más, hanem sokkal több és sokkal jobb is lett, mint az eredeti. A csörömpölés, amit letoltak mellé, pedig olyan konkrét volt, amilyen legjobb esetben maga a rock 'n' roll, emellett pedig kétségtelenül megvolt benne a kellő energia. Tény, hogy az Immigrants tagjai igen messze állnak attól, hogy képzett zenészeknek lehessen őket nevezni, de ezek a fiúk a fülem hallatára annyit pakoltak rá arra, amit addig kinéztem belőlük, hogy akkor és ott, arra az öt percre ez a produkció kétségtelenül összeállt, erre reflektált a tízes skálán a hetes érték.