Plazma elkurvulása pont annyira közhelyes, mint a szövegei. Legfeljebb abban kiemelkedő a srác, hogy a gettó és a pláza közti utat olyan gyorsan tette meg, hogy még a frissen szolizott barnaság se száradt fel rendesen az arcára. A valóban értékes és tartalmas hip-hop újra elszalasztott egy esélyt, hogy megmutassa magát főműsoridőben, helyette viszont kaptunk egy újabb spkozsófluor-féle szarságot. Van némi személyes felelősségem MC Pláza elszabadulásában, de eközben pontosan tudom, hogy ezekből a konzum-közhelygyárosokból tizenkettő pont egy tucat, és a világ így sem, úgy sem fog egykönnyen megszabadulni tőlük.

A másik négy versenyző viszont képességeinek megfelelően teljesített. Kezdjük azzal, hogy MJE dalénekes, nem pedig operaénekes. Ennek megfelelően nem hogy Pavarottit vagy Simándyt, de még Paul Pottst sem érdemes rajta számonkérni, az ugyanis a Napnál világosabb, hogy nem ugyanabban a ligában játszanak. Azt a kérdést viszont érdemes feltennünk magunknak, hogy a magyar kulturális életnek vajon szüksége van-e egy olyan jó adottságokkal rendelkező énekesre, aki széles tömegekhez képes eljuttatni a minőségi komolyzenét? Én úgy gondolom, igen. Ezt momentán Mészáros János Elek adásról-adásra megteszi, és talán a műsor után is meg tudja. Bennem állandó dilemma, hogy őt és a műsor nézőit akarjam-e szembesíteni azzal, hogy a bajszos, kolbászt majszoló, szüretelő gazda képe, amint magányosan énekel a határban, az mennyire giccses sztereotípiahalom, főleg egy Budapest aglomerációs körzetében élő reálértelmiségivel kapcsolatban? Másrészt elégedetten látom azt, hogy lekerült a pulóver, a bajusz se pöndörödik már úgy, hogy Rózsa Sándor is megirigyelje, és a dalválasztásai általában igényesek. Még épp időben húzta be a kéziféket ahhoz, hogy elkerülhessük, hogy a CSISZ-ből végleg és visszafordíthatatlanul magyarságverseny legyen. Persze emellett tagadhatatlan, hogy ezek a sztereotípiák hatékonyan segítik őt abban, hogy a nézők elfogadják, azonosulni tudjanak vele, és mindazzal, amit képvisel, már ha valóban képvisel valamit saját magán kívül.

Ha önelégült akarnék lenni, azt mondanám, hogy a Juhász Marci kapcsán teljesen igazam volt. Ha objektív, akkor pedig megismételném az önelégült önmagamat. A sajátosan elkiabált népdalok, vagy a rockoperás kitérő ugyan nem voltak rosszak, de ezeket sokan csinálják jobban. Erre nemhogy karriert nem lehet alapozni, de az évi egy tucat fellépés is optimista jóslat lenne hosszú távra. Ezzel szemben, ha ilyen dalokat képes írni, mint amit legutóbb hallottunk (és tök mindegy, hogy egyedül vagy egy barátjával), akkor igenis van létjoga a színpadon.

Szirota Jennifer Disney-hercegnőként indult neki ennek a versenyszériának, ennek megfelelően soul-himnuszokat énekelt. Most úgy tűnik, hogy jazz vagy blues énekes lesz, akiben egyre nagyobb belső igényesség van önmaga és a közönség iránt, aki már nem szórakoztatni akar, hanem nyomot hagyni. Még mindig roppant távol van attól az ideától amit egy autonóm színpadi előadó (pl. Björk, Tracy Chapman, Kate Bush) kapcsán táplálok, de ennyi idő alatt ennél nagyobb utat bejárni alighanem képtelenség. Nem lenne fair ennél többet követelni, de ennél kevesebbel mostantól nem szabad beérni sem.

A Quantum XXL Dance Crew magasan kiemelkedik a mezőnyből. Ha tartják a ritmust, véleményem szerint akkor sem fognak nyerni, mert csapat, mert tánc, mert hip-hop és ezek közül egy is elég a Kárpátok bércei közt, hogy ne legyen elég a világszínvonal. Ugyanakkor az is tény, hogy jelen állás szerint a másik három sem vinné el teljesen érdemtelenül a tizenkét milliót.