Rengetegen kérték számon rajtam az utóbbi napokban személyes és elektronikus vonalon egyaránt azt a nemet, amit Mészáros János Elek produkciójára adtam.
A kedves agrármérnök mackót mindenki következetesen parasztembernek nevezi: "Olyan szépen énekelt az a parasztember! Hát miért kellett neki nemet mondani?!" Már a fellépő megnevezése azt a Kukorica János-típusú romantizálást hordozza, ami a széles körű elragadtatás alapját képezi.
A nézők többsége valami elementárisan magyart, valami hamisítatlanul és mélyen nemzetit volt hajlamos belelátni a produkcióba. Köszönhető ez a fölfelé pödört bajusznak, a trapézmintás, kötött pulóvernek és a Kacsóh Pongrác daljáték-részletnek a halott babájával meg a rózsaszállal.
Ezek a felszínes és alapvetően téves azonosulási pontok olyan kulturális sztereotípiákat erősítenek, amiknek semmi keresnivalójuk a közgondolkodásban.
Egyébként pedig nem egy népmese nézője vagyok, aki hőst választ magának, hanem egy személyes preferenciákkal rendelkező kritikus, ennek megfelelően nem a magyarságméter mutatóját, és nem a nyugdíjasotthonokban elmorzsolt könnycseppek számát vizsgálom.
A produkció, amit láttam, egy rettentően giccses és a XXI. századba adaptálhatatlanul korszerűtlen előadás volt, és ezen a Fidesz 2010-es kétharmada sem változtat, sem pedig az, hogy a Jobbik a Median szerint megelőzte az MSZP-t, ahogyan az se, hogy az SZDSZ a szocikkal karöltve privatizálni akarta a tb-t.
Amúgy Mészáros János Eleknek kétségkívül szép tenor hangja van.