Az Immigrants kiesése számos okból fáj nekem. Egyrészt azért, mert a rockzene méltatlanul alul van reprezentálva a mainstream médiában. Miközben ez a legnépszerűbb hazai műfaj, amit bizonyít, hogy stadionokat töltenek meg a rockkoncertek, a Viva TV meg a kereskedelmi rádiók belefojtanak minket a pop, soul és R'n'B zenébe, azoknak is a legértéktelenebb, leggagyibb projektjeibe.
Az az elméletem, hogy a rockot (különösen a kemény rockot) azért nem szereti a kereskedelmi média, mert nem fogyasztásra, hanem inkább lázadásra trenírozza a hallgatókat. Márpedig a lázadó, forradalmi tömegek gyakrabban gyülekeznek a Bastille előtt, mint a Tesco parkolójában.
Másrészt pedig határozottan úgy tűnt a számomra, hogy az Immigrants minden előzetes kétségem ellenére képes lehet áttörni ezeket a falakat, és egy kicsit igényesebb hellyé tenni az országot. Még a csoda születésének illúzióját is megadták, hisz a kezdeti középszerű csörömpölésből sikerült minőségi zúzásra, majd igényes zenélésre váltaniuk. Saját számokat hoztak, volt jól sikerült feldolgozásuk, olyan erényeket csillogtattak, amikre a lehető legnagyobb szükség volna abban az országban, ahol Fekete Pákó, Postás Józsi és A Jó Laci Betyár terrorizálja a békés lakosságot.
Mégis kiestek. Kevés volt. Hiányzott a szánalomfaktor. Sehol egy nyomorék rokon, egy bedőlt devizahitel vagy egy lappangó betegség. Túl normálisak voltak, túlságosan is hétköznapiak. És hiába nem volt hétköznapi a produkció, amit leraktak a színpadra, az ezerkezű sms-cézár elhajtotta őket a vérbe. Szomorú és jellemző. Hogy is írta Ady?
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.