Quantum XXL, Szirota Jennifer, Mészáros János Elek. Ha ez egy parlamenti választás lenne alacsony részvétellel és agresszív nyugdíjas hordákkal az urnák előtt, akkor MJE vélhetően zárójelbe rakná az orbáni kétharmadot, és valahol 70-80% környékén állna be a támogatottsága. Nem lévén nótás kedvű, tartanék is a mészárosi alkotmánytól. Szirota a vidéki városokban söpörné be a második helyet, a Quantum pedig Budapesten szerezne néhány jól fizető, de kevés felelősséggel és még kevesebb munkával járó mandátumot.

Az ezerkezű sms cézár kiismeréséhez azonban nem elégséges Török Gábor köpönyegébe bújni, és úgy előadni a nyilvánvalót, mintha annak bármilyen tudományos értéke volna. Plazma kiesett annak ellenére, hogy sikoltozó tiniluvnyák tízezrei bizonyára komoly forgalmat generáltak a mobilszolgáltatóknál. Az Immigrants úgy esett ki, hogy az egész versenysorozat egyik legkiválóbb produkcióját tették épp a képernyőre, de a Prügyi Duó tagjai sem tudtak harcban maradni, annak ellenére, hogy szánalom-fronton nehéztüzérséggel támadtak.

Nincs valós tudásunk arról, hogy kik, hányszor és mi alapján szavaznak. Ha én szerkeszteném a formátumot, akkor ez lenne az a pillanat, amikor minden felelősséget a zsűri kezébe helyeznék, és nem szolgáltatnám ki a fődíj sorsát a könnyekre, drámára és katarzisra áhítozó tömegnek.

A további két bekezdés szóljon Juhász Marciról, akinek a motorja a célegyenes előtt sodródott ki a pályáról. Nehéz úgy beszélni róla, hogy elkerüljem a kínos önismétléseket, ezért erre most nem is teszek kísérletet. A srácnak nincs jó hangja, gitározni azt nem nagyon tud, de a szájharmonikával se bánik mondjuk Ferenczi György módjára. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy van benne valami különleges, talán az, hogy nem látni rajta megfelelési kényszert, vagy az, hogy karizmát visz a színpadra, valamiféle szent őrületet. A saját dalok tulajdonképpen egész jók voltak, de sajnos az is kiderült, hogy a műsor előtt ilyeneket nem írt, zenét nem szerzett. Én mindvégig abban a hiszemben voltam, hogy valamit el is akar mondani, és nem csak szerepelni. Ebben tévedtem.

Most lemezt készít saját dalokkal, amelyek közül kettőt már a műsorsorozat folyamán kierőszakoltam belőle. Erre pedig büszke vagyok. Remélem, egyszer majd megérti, hogy azért óvtam a népdaloktól, mert ott olyan pályán játszana, ahol a Csík, a Muzsikás és tucatnyi klasszis formáció adja elő magát, és ezekhez képest - lássuk be - Juhász Marci sehol nincs.

Elegem van abból, hogy az eredetiség, a hozzáadott érték, az autonóm művész vagy az egyediség fogalmai lassan szitokszóvá válnak azok körében, akik a hazai tömegkultúra stratégiai pontjain terpeszkednek. Elegem van abból, hogy a szolgai másolásnak, az angolszász kultúrhulladék kritika nélküli átvételének a korát éljük. Elegem van mindazokból, akik mások vállára vagy koporsójára ágaskodva igyekeznek naggyá válni.

Ha te is úgy gondolod, hogy több autonóm előadóra és kevesebb popszemétre volna szükség a frekvenciákon és a képernyőkön, ha végre valódi átdolgozásokat, és nem szolgai másolatokat akarsz hallani, akkor csatlakozz a No copy/paste! mozgalomhoz:

http://www.facebook.com/nocopynopaste

Adrián (23): Támogatom a Mozgalmat, mert nincs magyar kultúra autonóm magyar művészek nélkül.

Péter (61): Nevetséges, hogy karaoke énekesek foglalják el azokat a színpadokat, ahol régen az Illés, az Omega vagy éppen a Metró játszott.

Anita (17): Én a Puzsér miatt csatlakoztam a Mozgalomhoz. Jóképű, magas, sokkal szexibb, mint a Plazma.

Bendegúz (25): A mulatós és a magyar nóta kergette alkoholizmusba apámat. Hajrá No copy/paste!

Károly (55): Jó lenne néha hallani komolyzenét a rádióból. Itt a munkahelyen tekintettel kell lennünk egymásra, ezért nem hallgathatom a Bartók vagy a Klasszik rádiót, de a rádiós szerkesztők is lehetnének tekintettel rám.

Rita (44): Engem nagyon nyomaszt, hogy kulturális gyarmat vagyunk.

Béla (67): Nem támogatom a Mozgalmat, mert egy hülye, rossz ízlésű, begyepesedett bunkó vagyok.

Plazma elkurvulása pont annyira közhelyes, mint a szövegei. Legfeljebb abban kiemelkedő a srác, hogy a gettó és a pláza közti utat olyan gyorsan tette meg, hogy még a frissen szolizott barnaság se száradt fel rendesen az arcára. A valóban értékes és tartalmas hip-hop újra elszalasztott egy esélyt, hogy megmutassa magát főműsoridőben, helyette viszont kaptunk egy újabb spkozsófluor-féle szarságot. Van némi személyes felelősségem MC Pláza elszabadulásában, de eközben pontosan tudom, hogy ezekből a konzum-közhelygyárosokból tizenkettő pont egy tucat, és a világ így sem, úgy sem fog egykönnyen megszabadulni tőlük.

A másik négy versenyző viszont képességeinek megfelelően teljesített. Kezdjük azzal, hogy MJE dalénekes, nem pedig operaénekes. Ennek megfelelően nem hogy Pavarottit vagy Simándyt, de még Paul Pottst sem érdemes rajta számonkérni, az ugyanis a Napnál világosabb, hogy nem ugyanabban a ligában játszanak. Azt a kérdést viszont érdemes feltennünk magunknak, hogy a magyar kulturális életnek vajon szüksége van-e egy olyan jó adottságokkal rendelkező énekesre, aki széles tömegekhez képes eljuttatni a minőségi komolyzenét? Én úgy gondolom, igen. Ezt momentán Mészáros János Elek adásról-adásra megteszi, és talán a műsor után is meg tudja. Bennem állandó dilemma, hogy őt és a műsor nézőit akarjam-e szembesíteni azzal, hogy a bajszos, kolbászt majszoló, szüretelő gazda képe, amint magányosan énekel a határban, az mennyire giccses sztereotípiahalom, főleg egy Budapest aglomerációs körzetében élő reálértelmiségivel kapcsolatban? Másrészt elégedetten látom azt, hogy lekerült a pulóver, a bajusz se pöndörödik már úgy, hogy Rózsa Sándor is megirigyelje, és a dalválasztásai általában igényesek. Még épp időben húzta be a kéziféket ahhoz, hogy elkerülhessük, hogy a CSISZ-ből végleg és visszafordíthatatlanul magyarságverseny legyen. Persze emellett tagadhatatlan, hogy ezek a sztereotípiák hatékonyan segítik őt abban, hogy a nézők elfogadják, azonosulni tudjanak vele, és mindazzal, amit képvisel, már ha valóban képvisel valamit saját magán kívül.

Ha önelégült akarnék lenni, azt mondanám, hogy a Juhász Marci kapcsán teljesen igazam volt. Ha objektív, akkor pedig megismételném az önelégült önmagamat. A sajátosan elkiabált népdalok, vagy a rockoperás kitérő ugyan nem voltak rosszak, de ezeket sokan csinálják jobban. Erre nemhogy karriert nem lehet alapozni, de az évi egy tucat fellépés is optimista jóslat lenne hosszú távra. Ezzel szemben, ha ilyen dalokat képes írni, mint amit legutóbb hallottunk (és tök mindegy, hogy egyedül vagy egy barátjával), akkor igenis van létjoga a színpadon.

Szirota Jennifer Disney-hercegnőként indult neki ennek a versenyszériának, ennek megfelelően soul-himnuszokat énekelt. Most úgy tűnik, hogy jazz vagy blues énekes lesz, akiben egyre nagyobb belső igényesség van önmaga és a közönség iránt, aki már nem szórakoztatni akar, hanem nyomot hagyni. Még mindig roppant távol van attól az ideától amit egy autonóm színpadi előadó (pl. Björk, Tracy Chapman, Kate Bush) kapcsán táplálok, de ennyi idő alatt ennél nagyobb utat bejárni alighanem képtelenség. Nem lenne fair ennél többet követelni, de ennél kevesebbel mostantól nem szabad beérni sem.

A Quantum XXL Dance Crew magasan kiemelkedik a mezőnyből. Ha tartják a ritmust, véleményem szerint akkor sem fognak nyerni, mert csapat, mert tánc, mert hip-hop és ezek közül egy is elég a Kárpátok bércei közt, hogy ne legyen elég a világszínvonal. Ugyanakkor az is tény, hogy jelen állás szerint a másik három sem vinné el teljesen érdemtelenül a tizenkét milliót.

Már-már Dörner György színpadára kívánkozik az a sajátosan magyar sorstragédia, ahogy Negyela Bernadett és az Immigrants után a prügyi duó is a legjobb produkciója után kellett, hogy távozzon. 

A prügyieknek még csak koncepciójuk sem volt arról, hogy mit akarnak csinálni. Egy tragikusan jó esküvői zenekarról van szó, ahol az egyik gyerek nem csak ügyesen klimpírozik, de olyan kedves együgyűséggel képes megállni a színpadon, hogy érdemes lenne nagyobb plüssfigurákat gyártani belőle gyerekeknek, apróbbakat kulcstartóra, míg az énekes srácnak tagadhatatlanul jó hangja van, és természetes módon, fölösleges tornászmutatványok nélkül énekel. Ez azonban még így is kevés. Olyan volt ez a prügyi duó, mintha Róbert Gida Micimackóval zenekart alapított volna: áradt belőlük a ferences szerzetesek jámborsága, ugyanakkor bántóan hiányzott egy Tigris energiája a színpadról, továbbá legalább ennyire kellett volna melléjük egy Bagoly aki segít a dalválasztásban vagy - ha netán ilyen istentelenségre vetemednének - a szövegírásban.

Remélem, a szombat este nem csak a BL-döntő miatt lesz érdekes. Plazma az ígéretes kezdet után lassan SP és Flour Tomi királyságát fenyegeti a tinilányok körében, akikről az a hír járja, hogy nem csak szeretik a nyálas, szar zenéket, de a mobiljukat sem félnek használni, ha már rendesen átnedvesedett a bugyijuk. Eközben pedig bármikor előbújhat a dühös, elkeseredett és magára hagyott Plazma, aki végre megmutathatná, hogy mit is jelent a mélyről feltörő, a társadalomkritikus, az ízig-vérig proli hip-hop. Továbbra is hinni akarom, hogy ez ugyanúgy benne van a srácban, ahogy a síró-rívó Szécsi Pál.

Mészáros János Elek vélhetően stabilan hozza majd az idősebb korosztályok és a nemzetért aggódók szavazatait. Amit képviselni igyekszik – vagyis tartalmas, igényes zeneművek népszerűsítését vagy a nemzeti hagyományok ápolását – az legtöbbször az ízlésem szerint való, ahogyan képviselni próbálja mindezt, az sokszor nem.

Jennifer az utóbbi hetekben váratlan fordulatot véve jó ízléssel választ dalokat, vélhető, hogy a hétvégi produkciója is inkább hozni fog, mint vinni. Azért van bennem némi rossz érzés, mert bármelyik másik tehetségkutatóban már beígérték volna neki az amerikai karriert, itt viszont folyamatosan szembeszélben kell teljesítenie. Hiszem ugyanakkor, hogy egy nap még hálás lesz ezért.

Marcitól még mindig azt várom, amit az elmúlt öt évben a Juventustól, hogy képes legyen átlépni a saját árnyékát, és valami újat, valami sajátot, valami erőset kirakni a nyilvánosság elé. A Juventusnak sikerült, és mi, bianconerók most boldogan ünnepeljük a hősiesen elhódított bajnoki címünket, jó lenne ha Marci első címe is megszületne, mielőtt még vége lenne a versenynek.

A Quantumról nem írok, túlságosan sok gesztust tettem már így is az irányukba.

Ki is valójában Fehér Puzsér? Miért jött el? Mit képvisel? Mit tanulhat tőle a ma embere? Megannyi kérdés, mely joggal foglalkoztatja a közvéleményt. Alapos néprajzi kutatás után megkísérlem tehát összefoglalni a Fehér Puzsér eljövetele és rövid földi szolgálata kapcsán közszájon forgó népszerűbb és kevésbé népszerű teóriákat.

- Az RTL ráparancsolt Puzsérra, hogy fogja vissza magát, ő pedig gyáva kutyaként engedelmeskedett, és asszisztált az általános, kedélyes és támogató szellemű zsűrizési gyakorlathoz.

- Az RTL ráparancsolt Puzsérra, ezért a kritikáit negédes köntösbe öltöztette, de a pontozásán például jól látszott, hogy következetes maradt korábbi önmagához.

- Puzsér elégedetlen volt a ráosztott rosszfej, pszichopata szereppel, ezért egyfajta öniróniával kifordult abból a skatulyából ahová a nézők addig zárták.

- Puzsér valójában fehér, a keménykedés csak hazug szerep volt.

- Puzsér most hazudik, mert ő valójában az a pszichopata akit eddig fekete öltönyben láttunk.

- Puzsér mindig hazudik, valójában csak egy vicc amit az RTL zseniális kreatív producerei találtak ki a nézettség növelése érdekében.

- Puzsér egy ostoba, tehetségtelen pojáca, akinek nincs keresnivalója a tévében.

- Az ország népe már irtózott a Sötét Puzsér kíméletlenségétől, kegyelemért fohászkodott. Eljött Fehér Puzsér, az éteri lény, akiből kiáradt a szeretet, a tömeg azonban Sötét Puzsért kiáltott, és a Fehér Puzsért keresztre feszítette.

- Puzsér otrombán kigúnyolta a zsűrit.

- Puzsér finom tükröt tartott a tehetségkutató reality műsorok világa felé.

- A gátlástalan Puzsér szereptévesztésben van, azt képzeli, hogy ez a műsor nem is a kiscsillagokról szól, hanem őróla.

- Puzsér egy showman, aki megpróbálja megfúrni a Hajóst, hogy ő lehessen az új Fábry.

- Puzsért a Hajós drogozta be, hogy ő lehessen az új Fábry.

- Fehér Puzsér Sötét Puzsér jóságos ikertestvére.

- Fehér Puzsér Sötét Puzsér gonosz ikertestvére.

- Fehér Puzsér Sötét Puzsér fogyatékos ikertestvére.

- Fehér Puzsér a magyar Tony Montana.

- Puzsér ezúttal megpróbált kedves lenni a versenyzőkkel, de nem nagyon ment neki.

- Puzsér megpróbált egy szűk értelmiségi réteggel kommunikálni egy olyan médiafelületen, ami a tömegszórakoztatást szolgálja, és ahol ezért ennek a fajta közlésnek nincs semmi keresnivalója.

- Puzsér valójában egy angyal, aki ezúttal megmutatkozott.

- Sötét Puzsér és Fehér Puzsér között nincs semmi különbség, mindkettő ugyanolyan módon pontozott, ugyanazt a véleményt is fogalmazta meg, mindössze annyi volt az eltérés, hogy ezúttal kizárólag kedves, dicsérő szavakat használt, és lazábbnak, jobb kedvűnek mutatkozott.

- Puzsér megpróbált egy szerepet eljátszani, de mivel nem színművész, amatőr lett az előadás.

- Puzsért marionettfiguraként használja a bulvár, miközben százszázalékos hatékonysággal teszi tönkre magát.

Az Immigrants kiesése számos okból fáj nekem. Egyrészt azért, mert a rockzene méltatlanul alul van reprezentálva a mainstream médiában. Miközben ez a legnépszerűbb hazai műfaj, amit bizonyít, hogy stadionokat töltenek meg a rockkoncertek, a Viva TV meg a kereskedelmi rádiók belefojtanak minket a pop, soul és R'n'B zenébe, azoknak is a legértéktelenebb, leggagyibb projektjeibe.

Az az elméletem, hogy a rockot (különösen a kemény rockot) azért nem szereti a kereskedelmi média, mert nem fogyasztásra, hanem inkább lázadásra trenírozza a hallgatókat. Márpedig a lázadó, forradalmi tömegek gyakrabban gyülekeznek a Bastille előtt, mint a Tesco parkolójában.

Másrészt pedig határozottan úgy tűnt a számomra, hogy az Immigrants minden előzetes kétségem ellenére képes lehet áttörni ezeket a falakat, és egy kicsit igényesebb hellyé tenni az országot. Még a csoda születésének illúzióját is megadták, hisz a kezdeti középszerű csörömpölésből sikerült minőségi zúzásra, majd igényes zenélésre váltaniuk. Saját számokat hoztak, volt jól sikerült feldolgozásuk, olyan erényeket csillogtattak, amikre a lehető legnagyobb szükség volna abban az országban, ahol Fekete Pákó, Postás Józsi és A Jó Laci Betyár terrorizálja a békés lakosságot.

Mégis kiestek. Kevés volt. Hiányzott a szánalomfaktor. Sehol egy nyomorék rokon, egy bedőlt devizahitel vagy egy lappangó betegség. Túl normálisak voltak, túlságosan is hétköznapiak. És hiába nem volt hétköznapi a produkció, amit leraktak a színpadra, az ezerkezű sms-cézár elhajtotta őket a vérbe. Szomorú és jellemző. Hogy is írta Ady?

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Koptatom a pofámat, próbálok érvelni, magyarázni, miközben a Ghymes már hibátlanul reflektált a jó lovas katonára meg a giccses militarista romantikára. Örülök, hogy vannak olyan polgárai is ennek az országnak, akik nem vigyázzállásba és menetvonalba szerveződnek, ha meghallják Kodály nevét, hanem értő módon, igényesen és értelmesen kezelik az örökségét.

A torkomnak ugrottak jónéhány fórumon Mészáros előadása után, hogy hogy mertem a háborús romantikát számon kérni a "Jó lovas katonán"? Még a méltán népszerű liberó megmondóember is beállt a sorba, szerinte "a katonáknak jól vagyon dolga, esznek-isznak..." és egyébként már általános iskolában is így tanulta. Ha pedig Aczél elvtársnak ez jó volt meg a skinhead pozitív Magozott Cseresznyének is megfelelt, akkor hogy merek kekeckedni a Szent Kánonnal. Igazán azonban csak akkor durran el az agyam, amikor elkezdenek Kodály nevével érvelni...

Lassan írom, hogy minden nemzeti érzelmű, de hiányos műveltségű Kodály-rajongó értse: A Háry János egy abszurd, groteszk történet. Kodály pont annyira veszi komolyan a jó lovas katonát, amennyire azt, hogy Háry egyetlen kardsuhintással megadásra kényszerítette Napóleont. A kontextusából kiragadott toborzó pont azt nem adja vissza, amit Kodály mondani akart. Azt akarta ugyanis mondani, hogy ez nincsen így. Azt, hogy a jó lovas katonának dehogy vagyon jó dolga. Nem eszik, nem iszik... Ez szirup, ez hazugság (ahogy Háry történetei úgy általában), és éppen a kodályi gondolatot kérem számon akkor, amikor szóvá teszem, hogy ezt a dalt verbunkosként, eredeti környezetétől megfosztva adja valaki elő.

A háború nem eszem-iszom, nem haverok, buli, Fanta. A háború vér, emberhalál, gyilkolás és szenvedés. Nem mellesleg tök röhejes az a helyzet, amikor egy parasztcsávó sorakoztatja énekszóval a huszárokat. Ha már military, akkor huszártisztnek illett volna buzdító dallal toboroznia a parasztokat. Mindenesetre ha valaki ezek után kiáll parasztgúnyában, mögötte önfeledten bulizó huszárcsapattal, és úgy csinál, mintha ez egy kedves, romantikus dalocska lenne, az egy csapásra veszi semmibe mind a sorkatonaság, mind a civilizáció, mind pedig Kodály Zoltán szellemét.

Azoknak a felhasználóknak pedig, akik azt vetik a szememre, hogy nem időszerű szót emelni a harc, a virtus, a katonalét romantikájával szemben, azt tudom válaszolni, hogy ebben az országban hat évvel ezelőtt szemeket lőttek ki, embereket vertek félholtra brutális rendőrhordák, mindezt baloldali állampolgárok tapsa vagy cinkos hallgatása mellett, akik úgy gondolták, hogy így helyes megvédeni a közrendet. Válaszul kezdte el a széljobb megszervezni a félkatonai alakulatait, és azóta mást sem tapasztalok, mint azt, hogy egyre nagyobb tömegek idealizálják az erőt, és gondolják úgy, hogy a társadalmi konfliktusokat egyenruhában, alakzatba tömörülve kell megoldani. Ebben a közegben, véleménynyilvánításra felkért értelmiségiként nem voltam és továbbra sem vagyok hajlandó szó nélkül elmenni a Kodály szellemét megsértő zenés-táncos militarista kultúrprogram mellett.

Az erdélyi és a prügyi duó versenystratégiája bizonyára lenyűgözte volna az első világháború tábornokait, akik soha le nem lankadó lelkesedéssel vezényeltek gyalogsági rohamokat a szögesdrótok mögé beásott, gépfegyverrel védekező ellenség ellen. Csakhogy míg a prügyiek dalválasztásaiban legalább voltak bizonyos esztétikai megfontolások, addig az erdélyiek extrém sportot űztek abból, hogy olyan kulturális traumákhoz nyúljanak, melyek feldolgozására nem szórakoztató tévéműsor, hanem pszichoanalízis alkalmas.

Mind Varga, mind Jimmy dalának feldolgozására joggal vonatkozik a jóindulatú intelem, mely szerint lassan gyógyuló, gennyes sebbe, ne mártsuk bele az ujjunkat és ne öntsünk rá kénsavat! Még akkor se, ha történetesen színpadon állunk, és kétmillió ember várja el, hogy produkáljuk magunkat, sőt, főleg akkor ne!

                                                               *

Negyela Bernadett bájos színfoltja volt a versenynek, és talán igazságtalanságnak is érezheti, hogy a legjobb produkciója után kellett távoznia. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nincs az a verseny, nincs az a fődíj és nincs az a karrier, amiért oda szabad dobnia a gyerekkorát. Az életnek rendje van. Tizenöt évesen iskolapadban ülni, barátokat, élményeket szerezni, szerdán és pénteken pedig énektanárnőhöz járni. Huszonöt évesen alterpop trió tagjaként az egyetemi bulin fellépni, harmincöt évesen jazz-zenekarral az Almássy téri Szabadidőközpontban énekelni, és a 2012-es Csillag Születik kiesésért hálát adni.

A szerepléshez, a nyilvánossághoz meg kell érni. És még így is nehéz úgy adni, hogy az ember ne rokkanjon bele, ne égjen ki és ne eméssze fel magát. Negyela tíz év múlva sem lesz semmiről lekésve, de még húsz év múlva sem. Legyen az ő döntése, hogy orvos, tanár vagy éppen előadóművész lesz–e, de ennek a választásnak most még biztosan nincs itt az ideje. Amikor pedig majd dönt, akkor ne befolyásolja őt az ujjongása az úgynevezett rajongóknak, akik már az őszi X-Faktorban találnak majd egy újabb fiatalkorút, akiért rajonghatnak, ne befolyásolják a szirénhangjai a pénzéhes producereknek, és lehetőleg ne egy több milliós nézettségű tehetségkutató csilli-villi ledfala előtt hozza meg a döntést, mert onnan sokkal fényesebbnek látszik a show-business, mint a koszhadt kultúrházak szegényes lambériái közül.

                                                            *

Sokan, sokfelől verik a palávert, hogy az Immigrants ugyan hogy kaphatott már hetest, úgyhogy a továbbiakban némi magyarázattal szolgálok. A helyzet az, hogy legnagyobb meglepetésemre a tinifiúk ezúttal valami nagyon eredetit hoztak létre. Újat és jót. Egy ótvar, igénytelen, szutyok popslágert dolgoztak át egy zúzós rockszámmá, és adták elő igényesen, sallangoktól, pózoktól mentesen, úgy, hogy a végeredmény nem csak más, hanem sokkal több és sokkal jobb is lett, mint az eredeti. A csörömpölés, amit letoltak mellé, pedig olyan konkrét volt, amilyen legjobb esetben maga a rock 'n' roll, emellett pedig kétségtelenül megvolt benne a kellő energia. Tény, hogy az Immigrants tagjai igen messze állnak attól, hogy képzett zenészeknek lehessen őket nevezni, de ezek a fiúk a fülem hallatára annyit pakoltak rá arra, amit addig kinéztem belőlük, hogy akkor és ott, arra az öt percre ez a produkció kétségtelenül összeállt, erre reflektált a tízes skálán a hetes érték.

Libamáj, kaviár, zsenge fürjhús finom mártásokkal bolondítva. Desszert  gyanánt banánhajó csillagszóróval és színes cukorreszelékkel. Mértékletes zabálás, utána pedig mértéktelen mennyiségű pezsgő és rövid. Alulöltözött pincérlányok, félhomály, cigaretta. A rózsadombi vállalkozó elégedetten tekint a színpadra, majd hajol oda a feleségéhez: "Mondtam, bazdmeg, hogy itt lesz kultúra!", majd alkoholtól gyöngyöző homlokkal nézi a női seggek kavalkádját, a flittereket, amiket gyémántnak lát, a revüt, amit a gazdag és igényes emberek szórakozásának vél.

A Latin Carneval produkciója ezt az életérzést terjeszti, ezt a műfajt propagálja. Az arcokra hegesztett, minden természetességet nélkülöző mosoly - amely nélkül nem létezhet kvalifikált táncrevü - pontosan jelzi, hogy semmi esély katarzisra, önfeledtségre, valós érzelmek megélésre.

                                                          *

Kővári alpári volt és ordenáré. A meztelen nagyanyját lefestő képnél betegebb, ízléstelenebb és gyomorforgatóbb pillanat talán még a Torrente filmben sem fordult elő. Azzal a két nem csekély különbséggel, hogy a hasonlóan suttyó Torrente egy kitalált karakter, valamint, hogy az vicces volt. Ez viszont csupán kényszeredett és erőtlen.

Az egész magyar stand-up egy félreértés. Ebben a műfajban normális esetben kiáll egy faszi, aki sajátos világlátásából, újszerű és meglepő szemléletmódjából kiindulva reflektál érdemi módon a világra. Az fellépőnek ideológiája, komplex okfejtése és igaza van. Emellett pedig vicces. A stand-up célja - ott, ahol értik, mit jelent - nem az, hogy a közönség nevessen a poénokon, hanem, hogy a fellépő olyan intenzív szellemi hatás alá vonja, hogy megálljon vele az idő, hogy teljesen elragadja az érzékeit, hogy golyószórószerűen sorozza meg az intellektusát, hogy olyan mértékben üsse túl az ingerületküszöbét, aminek következtében az önkívületbe forduló röhögés szabályosan letaglózza. Magyarországon a stand-up szinte sosem jelent mást, mint egyes szám első személybe áthelyezett viccek előadását. Jóformán csak Hofit, Fábryt és Hajóst láthattuk az utóbbi évtizedekben színvonalas stand-up comedy produkciót előadni. Rajtuk kívül Kőhalmi Zoltánt érdemes megemlíteni, ő az egyetlen, aki említésre érdemes a manapság hallatlanul népszerű Dumaszínház mezőnyéből. Az általuk frissen leigazolt Kővári Máté kétségkívül egy téves tradíciót másol, és azt is igen gyengén. Nem hullajtok könnycseppet.

Azért lehet nehéz egy ilyen verseny produkcióinak elbírálása számos zsűritag számára, mert az almát kell összevetni a friss tavaszi szellő leheletével. Így aztán én soha semmit nem a többi produkcióhoz hasonlítok, hanem a mindenható ízlésméteren, az értékelés tízes skáláján mérem meg. Arra szerződtem, hogy nem engedem korrumpálni magam könnyes szemekkel, tragikus sorsokkal, megható élettörténetekkel. Továbbra is a produkciókra fogok koncentrálni, arra a teljesítményre, amit az előadó a színpadra tesz. A bulvárkörítés nem érdekel.

A ma esti élő adásból nekem még az alábbi előadók fognak hiányozni.

Yasya

Yasya egy kis csoda volt. Báj, energia, tehetség, mely elragadó formát öltött. A dal, amit előadott, úgy indult, akár egy népzenei tradíciókból dolgozó ukrán popsláger, amit a népviselet és az akusztikus hangszer tovább tradicionalizált, aztán egyszeriben mindaz, ami addig a hagyományt, a múlt előtti tisztelgést látszott jelenteni, hirtelen progresszív, modern és erőteljes lett ennek az impulzív lánynak az előadásában, aki olyan energiákat képes teremteni maga köré, amelyek alól nem nagyon tudja kivonni magát az ember. Így és csakis így érdemes feldolgozni bármit. És igen, úgy is lehet vonzó egy nő, hogy nincs kint a picsája.

Havasi Zsolt

Nem tudom komolyan venni a mentalistákat, amióta Uri Geller tört magyarsággal azt üvöltötte a trükkjei előtt, hogy „Működj!” Azóta is mindig azt érzem, hogy az aktuális illúziót  flitteres öltönyökbe és ostoba művésznevek mögé bújtatva akarják rámtukmálni, amin vagy kényszeredetten mosolygok, ahogy a bundesliga-frizurán vagy egész egyszerűen a pofámba mászó provokációnak és sértésnek tekintem, és felbaszom rajta az agyam, mielőtt elkapcsolnék. Havasi Zsolt ezeket a borzalmas allűröket jó ízléssel elkerülte. Természetes volt, laza, és mindeközben mindenkit átvert egy izgalmas és fasza produkcióval. Nehogy már az az ember, aki felhelyez egy százas szöget az arcába, ne jusson tovább! Azért ez tagadhatatlan teljesítmény! Az én tudtommal senkinek se közel, se távol fogalma nem volt, hogy hogyan csinálta a srác, de hogy nekem nem, az biztos. Ha átbaszta a közönséget, akkor mester, és azért jusson tovább, ha viszont tényleg megcsinálta, akkor meg fakír, és azért!

Fele királyság

Ezekkel a srácokkal nincs gond. Nem csak profik, de nyelvi korlátok se kényszerítik be őket a Zalaegerszeg és Kazincbarcika közötti művelődési házak lambériázott előadótermeibe. Nem kell smúzolniuk a helyi kultúrossal, hogy őket hívja meg a falunapra, ne valamelyik dalos kedvű kelet-magyarországi vállalkozót a Fásy mulatóból. Ha nem sikerül befutniuk, nem lesz joguk a magyar kultúra kontraszelekciójára hivatkozni. Remélem, hogy lassacskán kiszabadítják majd magukat a szuperslágerek feldolgozásának önbizalomhiányos gettójából, mert ez a hangzás és készség nagyobb művészi önállóságért kiált.

Mindent elkövettem, hogy az alábbi produkciók az élő adásba kerüljenek, mert tagadhatatlan minőséget, valós értéket képviselnek. Ha nem ismerném a magyar kultúra hallatlanul torz kiválasztódási logikáját, akkor azt írnám ide, hogy csak idő kérdése, mikor ütik át ezek az előadók a hazai mainstream különböző platformjainak ingerküszöbét. Abban az országban azonban, ahol még mindig a rossz ízléssel búsongó nosztalgiázás és a nyugati tömegszemét kritikátlan adaptálása a két legfőbb rendező elv, erre sajnos nincs semmi garancia.

Ács Dominika és Feng Ya Oi

Ez a szám önmagában is zseniális. A Tears for Fears kezei közt dinamikus volt és magával ragadó, Gary Jules adaptálásában pedig drámai és olyan mély, mint a Csendes-óceán a Marianna-ároknál. Ebben a szövegben és dallamban megannyi értelmezési lehetőség kiált azért, hogy értő kezek nyúljanak hozzá és dolgozzák fel. Ők ketten pedig pont ezt tették. Elsajátították, integrálták, majd valami teljesen új és egyedi módon adták elő, találtak egy teljesen saját helyet önmaguknak a dal életében valahol a két fenti változat között. És igen, leszarom, hogy gyenge az angol kiejtésük.

László Martin

Az electric boogie egy rendkívül progresszív, joggal népszerű, ezredfordulós táncstílus. Bármennyire közege is az underground kultúra, simán helye lehetne a mainstream szórakoztatásban, és látványos, hogy mennyire sokan gyakorolják imponálóan magas szinten. Közülük az egyik ez a srác, aki magasan kiemelkedett a hallatlan mennyiségű hasonló előadó közül, egyszerűen elcseszett jó, ahogy előadja.

Nagy Krisztina Margaréta

Azért a klasszikus műfajokban is vannak tartalékai az országnak. Ez egy elképesztően kemény vállalás, az Éjkirálynő áriája a Varázsfuvolából, ami kifejezetten profi módon lett odarakva. Nem állítom, hogy a rokonszenves énektanárnőnek mindenképpen operaszínpadon volna a helye, de hogy a Csillag Születik élő adásában, azt igen.

Az operett már száz éve is hazug volt minden elemében. Egy soha nem létezett világban hamis problémák mentén mézeskalács emberek cukorszirupban tocsogó szemetet énekelnek. Thália szentélye: a színház, az önmagát komolyan vevő, teremtő kultúra elleni alattomos támadás volt ez már az első pillanatban, de nem ez teszi igazán veszedelmessé, hanem különös szívóssága. A polbeat rég eltűnt, ahogy az italopop is otthagyta a fogát a '80-as évek végén, és így fog elsüllyedni a speed metal is, de az operettelőadások még ma is telt házak előtt zajlanak. Ez persze részben az irreálisan magas nyugdíjaknak is betudható.

Az operett azért vethette meg tartósan a lábát Magyarországon és Ausztriában, mert egy olyan mélyen és tipikusan közép-európai igénytelenséget testesít meg, amit más, életképesebb kultúrák szükségszerűen leráznak magukról, mint kutya a vizet. Mi azonban nem kocsmákban és vásárokon - ami továbbra is túl nívós hely lenne az operett számára -, hanem színházakban játsszuk, puccos és elitnek látszó közönség előtt, akik azt gondolják, hogy a százezrekért vásárolt ruhák mellé ízlést is kaptak a boltban. És ahogy már száz éve legitimálták az operettet azok a giccses külsőségek, amelyek közé helyezték, és legitimálta az a hallatlanul korszerűtlen édes-bús kedély és gondolkodás, ami a realitások elől mindig valami olcsó pózba, valami - ránk nagyon jellemző - geil élethazugságba menekül, úgy legitimálják mindezek ma, száz év után is.

Az operett világa olyan módon terhelt, hogy nem születhet általa értelmes gondolat, katarzis vagy valós érzelem. Ha feloldódunk az operett világában, akkor önmagunk jobbik részét tagadjuk meg arra a pár órára.

Vannak, akiknek az operett hungarikum, tisztelete magyarság kérdése és nemzetvesztést kiáltanak, ha valaki le meri harapni a mézeskalácshuszár fejét. Pedig valójában Csaba királyfi a másik oldalon harcol. Az operett vagy mondjuk a magyar nóta úgy viszonyul a valóban értékes népzenei örökségünkhöz, ahogy a Hooligans néven nyálaskodó, tetkós rockernek látszó pojácák a Nirvanához. Vagy mondjuk a szőlőt soha nem látott, pincében pancsolt mérgek a Villányi Cabernet Sauvignonhoz.

Az operett amellett, hogy közönséges, ízléstelen és hazug, nyíltan bújt fel a kurvázásra és az alkoholizmusra, melyeket az elképzelhető legnagyobb élményekként tüntet fel. A "Délibábos Hortobágyon", a "Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád!" valamint "A lányok, a lányok, a lányok angyalok!" című köpedelmek például nagyon nyíltan tüntetik fel úgy a kocsmában és kuplerájban zajló részeges duhajkodást, mint az európai ember életének legkiemelkedőbb highlightjait.

Az alkoholizmusnak az operettnél és a Sátántangónál gátlástalanabbul csak a magyar nóta ágyaz meg. Nem lehet kétséges, hogy ez a három csapás repíti a magyar társadalmat az önpusztítás, az öngyilkosság és az alkoholizmus legmagasabb statisztikai csúcsaira, bár a Sátántangó csak a sznob belvárosi értelmiségiek és a tarisznyás egyetemisták közt szedi áldozatait, míg a másik kettő negyven éves kor felett bárhol lecsaphat.

A magyar nóta világában ha éppen nem szerelmes az ember, akkor biztosan iszik, ha szerelmes, akkor pedig vagy kocsmába megy, vagy kocsmából jön, vagy iszik mint állat. Ha elhagyta a babája, leissza magát, ha a komáját hagyta el annak a babája, leitatja és leissza magát vele. A telekszomszéd lányának esküvője, a sógor névnapja vagy a nászasszony házassági évfordulója mind jó alkalom a bebaszáshoz. Az sem véletlen, hogy a magyar nóta általában akkor kel szárnyra, amikor némi alkohol után kontrollt kezd veszteni a társaság, de még nem annyira durva a helyzet, hogy halott prostituált kerüljön a fürdőszobába, mégis kell valami komoly szégyen, valami penetráns gyalázat, ami megkoronázza az estét, és aminek következtében másnap nyomorúságosan, a közös bűn súlya alatt görnyedve óbégathat a tegnap még nótás kedvű szerencsétlen: "Jaj, Édesanyám, ne sirass!"

Természetesen ezeket a sátáni műfajokat is meg lehet magas szinten szólaltatni. Lehet hatásos, emlékezetes előadásokat produkálni. Ilyenkor kell azonban leginkább résen lenni, ilyenkor fenyeget a legádázabb veszély: amikor a rosszat jól csinálják. Ahogy az olaszok a catenacciót, a franciák a sült békát az angolok a gyarmatosítást vagy a Coca-Cola az üdítőgyártást. Soha sem volt aktuálisabb a bölcs mondás: "A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

A Lethia Paris művésznéven ismeretlen Tóth Richárd az országos sajtó nyilvánosságának széles körében azt terjeszti, hogy homofób vagyok. Ez a személy, akinek volt bőr a sminkje alatt kiállni egy ország elé és rátátogni egy gépről bejátszott számra, most nekiáll a szexuális identitására hivatkozni. Értem, hogy szeret női ruhákat fölvenni, de engem ne öltöztessen már Martensbe meg bomberbe! Se papás-mamást, se skinheades-buzist nem játszom.

A homofóbozás valóban mindent vivő kártya? Csak bele kell bújtatni a Jolly Jokert egy szűk szabású nagyestélyibe, és már énekelni se kell? Azt hiszi ez az ember, hogy egy egész karriert alapozhat arra, hogy transzvesztita? Egy coming out maximum pár hét alatt lezajlik, nem lehet belőle egy életen át megélni. Elég szomorú, hogy a Richárdból lett Lethia erre csak most döbben rá.

A napnál világosabb, hogy ez a gátlástalan fellépő azt várta tőlem meg a zsűri többi tagjától, hogy diszkrimináljuk őt. Pozitívan persze. Pusztán azért, mert egy kisebbséghez tartozik. Mintha bejött volna valaki a színpadra és arra hivatkozva, hogy görög katolikus/albínó/az egyik lába rövidebb/crack-függő felrakja az Anyám tyúkját Sinkovits Imre előadásában és rátátog, majd szeretne továbbjutni, aki pedig nem képes minősíteni az úgynevezett produkcióját, arra nekiáll köpködni, hogy "mocskos kirekesztő".

Ez az ember amellett, hogy a maga jogán pofátlan, nyilvánvaló, hogy rettenetesen sokat árt a hazai meleg közösségnek. Túlságosan nagy tömegek számára szolgál azonosítási pontként a homoszexuálisok megítélése során, főleg ha ilyen szemérmetlenül harap ki ekkora nyilvánosságot a nem létező produkciójának.

Bizony, bármilyen szomorú is ez Richárd számára, Lethia önmagában nem produkció. Akkor sem, ha vannak olyan szórakozóhelyek Budapesten, ahol egyeseknek négy whiskey után ez már elég. Az első adásban azt találtam mondani, hogy én karaokee-ra elvből nemmel szavazok. Ezek után hogy mondjak nemet annak, aki még énekelni se akar, amikor az a "nem" a jobb-rosszabb hangú karaokee-soknak van fenntartva?! Hogy sorolhatnám közéjük azt, aki el se kezdi a produkcióját?!

Nálunk még a transzvesztiták is mélységesen kádáriak. Alanyi jogon várnak el mindent, akárcsak az egész magyar társadalom. Ingyen oktatást,  tizenharmadik havi nyugdíjat, Csillag Születik nagydöntőt. Mert nekik az jár. Én pedig Párizsban jártam, a Pigalle-on, és mit láttam: transzvesztitákat énekelni! Csudák csudája! És nem a "Mocskos homofób!" című dalt adták elő zenei kiséret nélkül, mint Richárd, aki Lethia.

Mit érdekel engem, hogy Richárd vagy Lethia! A produkciót látnám! Ha majd elő bírja adni, szívesen lezsűrizem. Csak nehogy még egyszer nekiálljon ízléstelenül hisztériázni meg kapálózni, mert akkor hiába énekel akárhogy is! Értem én, hogy nőimitátor, de ha ilyennek látja a nőket, az rájuk nézve nagyon sértő.

Plazma, a tizenkilenc éves MC hirtelen robbant be a köztudatba. Meglehetősen szélsőséges hangulatú nyilvános megítélése során mindeddig kizárólag a trágársága vetődött fel szempont gyanánt. Senkinek se jutott eszébe értékelni azt, hogy egy olyan közegben, ahol bárkit körbeünnepel az ország, aki elbír egy mikrofont, ez az épphogy nagykorú srác egy saját gyártású szerzeménnyel lépett a színpadra. Nem rohadt le a keze, attól, hogy fogott egy golyóstollat, és írt egy szöveget, aztán alápakolt vagy valamelyik haverjával összerakatott hozzá egy zenei alapot. Így amivel színpadra lépett, az teljesen a sajátja volt, nem egy Cserháti vagy United dalt énekelt el kicsit rosszabbul, mint az eredeti, hanem a semmiből hozott létre valamit. Talán naivan hangzik egy hip-hop produkció kapcsán, de ezt nevezzük művészi autonómiának.

Ez persze önmagában semmire sem elég. Csakhogy Plazma "Baszni tudsz" című száma hemzsegett a szellemesebbnél szellemesebb megfogalmazásoktól és nyelvi eszközöktől, a ritmusvilága teljesen rendben volt, a rímei is nagyon nagyrészt ültek, és főleg annyira keresetlenül őszinte és lefegyverzően belemenős volt, amennyire azt ez a műfaj megkívánja. (Ebből persze a tévében kevés jött le a morzejel gyakoriságú sípolás miatt, de a neten fent van a natúr verzió, aki nem hiszi, járjon utána!)

Nem mondom, hogy Plazma ezzel az előadásával a hazai MC-mezőny elitjéhez csatlakozott, de azt igen, hogy a 2012-es Csillag Születik nevezői közt kiemelkedőnek számít a produkciója. Ez azonban senkit nem érdekel. Amire mindenki reagál, az csak és kizárólag az obszcenitás.

Tényleg egy húsz éves, szexuálisan frusztrált srác önfeledt káromkodásától kell megóvni azt a magyar társadalmat, amelynek a politikai garnitúrája és annak médiaholdudvara pont ugyanekkora önfeledtséggel zsidózik, cigányozik, nácizik, kommunistázik, hazaárulózik, tolvajozik, és akiket ezért négy évről négy évre azzal jutalmaz az ország népe, hogy őket, akik legerőteljesebben oltják bele a gyűlöletet, miniszteri bársonyszékhez meg parlamenti mandátumhoz juttatja?

Rengetegen kérték számon rajtam az utóbbi napokban személyes és elektronikus vonalon egyaránt azt a nemet, amit Mészáros János Elek produkciójára adtam.

A kedves agrármérnök mackót mindenki következetesen parasztembernek nevezi: "Olyan szépen énekelt az a parasztember! Hát miért kellett neki nemet mondani?!" Már a fellépő megnevezése azt a Kukorica János-típusú romantizálást hordozza, ami a széles körű elragadtatás alapját képezi.

A nézők többsége valami elementárisan magyart, valami hamisítatlanul és mélyen nemzetit volt hajlamos belelátni a produkcióba. Köszönhető ez a fölfelé pödört bajusznak, a trapézmintás, kötött pulóvernek és a Kacsóh Pongrác daljáték-részletnek a halott babájával meg a rózsaszállal.

Ezek a felszínes és alapvetően téves azonosulási pontok olyan kulturális sztereotípiákat erősítenek, amiknek semmi keresnivalójuk a közgondolkodásban.

Egyébként pedig nem egy népmese nézője vagyok, aki hőst választ magának, hanem egy személyes preferenciákkal rendelkező kritikus, ennek megfelelően nem a magyarságméter mutatóját, és nem a nyugdíjasotthonokban elmorzsolt könnycseppek számát vizsgálom.

A produkció, amit láttam, egy rettentően giccses és a XXI. századba adaptálhatatlanul korszerűtlen előadás volt, és ezen a Fidesz 2010-es kétharmada sem változtat, sem pedig az, hogy a Jobbik a Median szerint megelőzte az MSZP-t, ahogyan az se, hogy az SZDSZ a szocikkal karöltve privatizálni akarta a tb-t.

Amúgy Mészáros János Eleknek kétségkívül szép tenor hangja van. 

EGYES érdemjegyet érdemel az a produkció, ami a közönségtől is kevés volna.

KETTES az az előadás, amitől nem kell eltiltanom anyámat, mert eszébe sem jut megnézni/meghallgatni.

HÁRMAS a tízes skálán az a produkció, ami kártékony inger, tehát eltiltom anyámat attól, hogy nézze/hallgassa.

NÉGYES az az előadás, ami zavaró inger, úgyhogy kikapcsolom.

ÖTÖS érdemjegyet érdemel a teljesen átlagos produkció, szólhat, miközben dolgozom, nem zavar.

HATOS produkció a tízes skálán az, amit szívesen nézek egy órán át, de nem fizetek érte.

HETES érdemjegy esetén szívesen kifizetek ezerötszáz forintot azért, hogy egy órán keresztül nézzem az előadást.

NYOLCAS produkció után megveszem az előadó lemezét a fellépés helyéről kifelé menet.

KILENCES az az előadás, amiért leutazom Kazincbarcikára, a művházba/Bécsbe, a Prater stadionba, hogy megtekintsem.

TÍZES előadás az, aminek az előadójával lemezt dedikáltatok.